Cikkem fő célja, hogy ismertesse és eloszlassa az egyik leggyakoribb tévhitet az idegennyelv-ismeret valódi céljaival kapcsolatban.

Azért írom ezt a cikket, mert túl sok olyan nyelvtanulóval vagy leendő nyelvtanulóval találkoztam, akik teljesen félreértelmezik a nyelvhasználat valódi célját.

Hogy konkrétan fogalmazzak, számos alkalommal tapasztaltam, hogy az emberek az idegen nyelv, különösen az angol nyelv tanulását egyfajta kötelező feladatnak, kötelességnek vagy elvárásnak tekintik.

Őszintén szólva, ez nem tűnik elégséges indoknak arra, hogy miért kellene valakinek azzal a sok gonddal, stresszel és küszködéssel vesződnie, amelyet az idegennyelv-tanulás jelent a számára.

Ha minden alkalommal, amikor azt hallom valakitől, hogy milyen kínos, hogy a barátai beszélnek angolul, míg ő nem, ingyen kaptam volna egy új tollat, akkor most valószínűleg tollak eladásából keresném a kenyerem, ahelyett, hogy nyelvtanulóknak segítenék.

Ezért állítottam a cikk bevezetőjében, hogy sokan téves indokok miatt vágynak arra, hogy folyékonyan beszéljenek angolul.

Ha valaki olyan morális kötelességtudatból indul el a nyelvtanulás útján, amely arra kényszeríti, hogy folyékonyan megtanuljon angolul, akkor a motivációja általában rövid időn belül eltűnik, és az út sikertelenné válik.

A motiváció gyakran azért lankad, mert a tanuló nem találja elég élvezetesnek a folyamatot ahhoz, hogy kitartson mellette. Személyes indíték nélkül viszont sok tanuló végül feladja a céljait. Márpedig a társadalmi elvárás nem elég nyomós indok arra, hogy nyelvtanulásra adja a fejét.

Így előfordulhat, hogy egyes nyelvtanulók egy életre szóló lelki sérüléseket szereznek, és éppen ezért nem mindig éri meg nyelvet tanulni. Nyíltan állítom, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy angolul vagy bármilyen más idegen nyelven beszéljen, ha ezt nem akarja valódi meggyőződésből. A tanulásnak személyes döntésnek kell lennie, amelyet a saját jólétünk és nem mások elvárásai alapján kell meghoznunk.

Ha olyan tevékenységekre kényszerítjük magunkat, amelyeket utálunk, az hosszú távon gyakran több kárt okoz, mint hasznot. Mindenképpen javaslom, hogy próbáljunk ki új tevékenységeket, de azt is, hogy hagyjuk abba azokat, amelyeket nem élvezünk. Ez alól az angolnyelv-tanulás sem kivétel.

A legtöbben az iskolában találkoznak az első második nyelvvel, ahol már a nyelvtudásukat értékelik is. Tapasztalatom szerint a gyerekek gyakran inkább a jó jegyek megszerzésére koncentrálnak, mint az értékes tudás megszerzésére. 

Amikor egy általános iskolában elkezdtem angolt tanítani magyar anyanyelvű gyerekeknek, azt vettem észre, hogy az angolt csak egy újabb tantárgyként kezelik, ahol a fő cél, hogy a legjobb jegyeket szerezzék meg. Úgy érezték, hogy nyomás nehezedik rájuk, hogy a legújabb szókincs, nyelvtan és egyéb, a különböző nyelvi készségeket tesztelő feladatokban kiemelkedő teljesítményt nyújtsanak.

A legtöbb gyerek, akit tanítottam, igyekezett a lehető legjobban összegyűjteni és eltárolni az információkat az értékelés időpontjáig, de azon túl már nem. Még azok is, akiknek természetes tehetségük volt az angol nyelvtanuláshoz, leginkább a jó jegyek megszerzésének megszállottjai voltak.

Éppen ezért, amint megkapták a jó jegyet a naplóba, elkezdték elfelejteni a megszerzett tudást. Nem őket hibáztatom ezért, hanem azt az iskolarendszert, amely nem a tudás megszerzésére, hanem csak a jó jegyek elérésére motiválja a diákokat.

Az is szégyen, hogy a legtöbb gyermek órarendje mindössze heti három-öt angol órából áll, amely messze nem elegendő a nyelv elsajátításához. Ez az oka annak, hogy elképzelhetetlen, hogy a korábbi tananyagokat át lehessen ismételni a tanórákon.

Ezért is nehéz segíteni a gyerekeknek mélyen megérteni, hogy a nyelv egy olyan eszköz, amely később az életben is hasznos lehet. Létfontosságú, hogy emlékezzenek arra, amit megtanulnak, és keressék a tanórán kívüli lehetőségeket, hogy alkalmazhassák a tudásukat, hogy ne felejtsék el.

Ezzel párhuzamosan az is igaz, hogy mindenkinek kötelező angolul tanulnia, ami, ahogy az előző fejezetben tárgyaltuk, az iskolarendszer hibája. Az angol nyelvnek nem kellene kötelezőnek lennie az idegen nyelvek iránt nem érdeklődő diákok számára.

A nyelv egy nagyhatású és erőteljes eszköz, amit felhasználhatunk 

1. akár az élet bizonyos területeinek a tényalapú és egyenes verbális kommunikációt igénylő területein,

2. vagy arra, hogy mélyebb érzelmi szinten lépjünk kapcsolatba másokkal.

Pontosabban, bármely nyelv valódi céljai többek között a következők lehetnek:

• képesnek lenni arra, hogy megfogalmazzuk szükségleteinket, reményeinket és álmainkat, és képesnek lenni arra, hogy meghallgassuk mások szükségleteit, reményeit és álmait,

• megosztani gondolatainkat és meggyőződéseinket olyan témákról, amelyek érdekelnek minket és/vagy amelyekkel kapcsolatban releváns tapasztalataink vannak, és meghallgatni, hogy a hallgató(k) mit mond(anak) ugyanezekről,

• szavakkal kifejezni érzelmeinket, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, és odafigyelni másokra, amikor az érzéseikről beszélnek,

• elmesélni egy történetet valamiről, ami velünk történt, legyen az boldog vagy szomorú, és meghallgatni, hogy mi történt másokkal,

• a tényszerűen igaz információk állítása és meghallgatása bármilyen témában, amely a beszélgetésben részt vevő személyek számára vagy érdekesek, vagy nem,

• olyan szórakoztató tevékenységekben való részvétel, amelyek bizonyos szintű egy- vagy kétirányú kommunikációt igényelnek, mint például dalszöveggel rendelkező dalok meghallgatása, film vagy tévéműsor nézése, hírek olvasása, színházba járás, társasjátékok stb.

• kérések és utasítások megfogalmazása és teljesítése a munkahelyünkön

• a hétköznapi kötelességeink és tevékenységeink intézése, mint például orvoshoz járás, étteremben való étkezés, bevásárlás stb.

Bár a lista talán nem kimerítő, mégis számos olyan valós helyzetet mutat be, amikor a nyelvet arra használjuk, hogy más emberi lényekkel valamilyen formában verbálisan kommunikáljunk.

Azt is fontos figyelembe venni, hogy nem mindenki képes minden elképzelhető témáról hosszasan beszélgetni, és ezért nem mindenki tud mindenkivel beszélgetésbe elegyedni, mivel az érdeklődési körök eltérőek lehetnek.

Ha olyan valakivel találkozunk, akinek az érdeklődési köre nem egyezik a sajátunkkal, elég nagy kihívás belemerülni egy olyan beszélgetésbe, ahol mindketten vagy legalábbis az egyik fél jól érezheti magát. 

Ha úgy érezzük, hogy egy beszélgetés nem folyik gördülékenyen és természetesen, akkor az adott személlyel való kapcsolatunk kudarcra van ítélve. Ez nem a te vagy a beszélgetőpartnered hibája, egyszerűen csak nem vagytok összeillő beszélgetőpartnerek.

Ez minden olyan helyzetre érvényes, amelyben két ember beszélgetésbe bonyolódik. Amikor például új fodrászt keresel, és először látogatod meg, akkor joggal elvárhatod, hogy olyan beszélgetést folytass, amelyben leköt téged. Ha nem ezt tapasztalod, lehet, hogy soha többé nem térsz vissza.

Hadd tegyem hozzá, hogy ez a példa talán túlzónak tűnik, mert nem azért megyünk a fodrászunkhoz, hogy beszélgessünk; a hajvágásért vagy más jellegű szolgáltatásért megyünk, amit egy fodrász általában nyújt.

Azonban, ha harminc-hatvan percet töltünk ott, szeretnénk, ha nem unatkoznánk. Egy beszélgetés pedig élvezetesebbé teheti az ottlétünket, feltéve, hogy nem vonja el a fodrász figyelmét a munkájáról.

Egy másik példa, amikor az ember angolnyelv-oktatót keres magának. Mivel jellemzően több mint egy órát fogsz vele tölteni, bölcs dolog olyasvalakit választani, akivel könnyen tudsz kapcsolatot teremteni, még akkor is, ha a nyelvtanról beszélgettek a kezdetekben. Nagy segítség lehet ugyanis, ha hatvan egymást követő percig fenn tudtok tartani egy beszélgetést. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy a végén szorongva ültök, remélve, hogy valamelyikőtök majd csak mond valamit, ami érdekli a másikat.

Az, hogy egy személy hogyan vélekedik egy másikról, számos összetett tényezőtől függ, ezért gyakran szinte értelmetlen tanácsokat adni vagy kapni arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk olyan helyzetekben, mint egy állásinterjú vagy egy egyetemi felvételi elbeszélgetés.

Hacsak nem ismerjük részletesen az interjúztató érdeklődési körét, személyiségét, értékrendjét és általános világnézetét, szinte lehetetlen megjósolni, hogyan fog reagálni bármire, amit mondunk.

Végső soron a közted és az interjúztató közötti hasonlóságok és különbségek befolyásolhatják azt, hogy a jelölt felvétele mellett döntenek-e. Ha az interjúztató a saját nézőpontja alapján nem talál téged szimpatikusnak, az nem jelenti azt, hogy megbuktál az interjún - egyszerűen csak azt jelenti, hogy lehet, hogy ti ketten nem illetek össze. (Természetesen más tényezők, például a képzettség és a fizetési megállapodások is szerepet játszanak az álláslehetőségeknél.)

Még akkor is, ha az állás- vagy egyetemi interjún képes vagy más arcodat mutatni, az igazi kérdés az, hogy ezt a színjátékot hosszú távon is fenn tudod-e tartani, és hogy hosszú távon jól fogod-e érezni magad a felvett szerepedben. Ráadásul, mivel az interjúztató nem biztos, hogy az a személy, akivel naponta együtt fogsz dolgozni, az ilyen interjúkat gyakran szinte értelmetlennek érezhetjük.

Gyakran látok olyan bejegyzéseket a közösségi médiában, amelyekben az emberek tanácsot kérnek állásinterjús helyzetekkel vagy kollégákkal és főnökökkel kapcsolatos problémákkal kapcsolatban. Például valaki megosztott egy történetet arról, hogy az első napján kirúgták, mert két percet késett, és arra kereste a választ, hogy jogos volt-e a főnöke eljárása.

A hozzászólók véleményének sokfélesége ellenére egyikük sem volt különösebben releváns, mivel egyikük sem volt érintett a felvételi eljárásban vagy a konkrét helyzetben. A főnök döntése, hogy kirúgja a munkavállalót, mert az első nap két percet késett, személyes döntés volt. Bár mások véleménye segíthet különböző nézőpontok kialakításában, végső soron nem változtat azon a tényen, hogy a döntéseket a szituációban közvetlenül érintett személyek hozzák meg.

Így működik a kommunikáció: egy beszélgetés vagy helyzet kimenetelét mindig a közvetlenül érintettek alakítják, nem az azon kívül eső személyek.

Vannak olyan, akik a hivatalos, bonyolult nyelvezetű beszélgetéseket részesítik előnyben, amely a lazább légkört kedvelők számára életszerűtlennek tűnhet. Én személy szerint kényelmetlenül érzem a túlbonyolított és elvont nyelvezetet. Nem lennék boldog egy olyan munkahelyen, ahol ilyen módon kellene kommunikálnom.

Ezért is mellőzöm, hogy olyan állásokra jelentkezzek, ahol túlzottan formális nyelvezetet alkalmaznak a tisztelet kifejezésére. Számomra a kedvesség egyszerű mondatokkal is közvetíthető, és a kifinomult közlésmód nem feltétlenül garantálja a tiszteletet.

Bár a rövid, hivatalos jellegű beszélgetések során meg tudok birkózni a hivatalos kifejezésmóddal, a folyamatos protokolláris beszélgetések miatt folyamatosan kényelmetlenül és feszültnek érezném magam. Éppen ezért igyekszem elkerülni ezt a fajta mindennapi stresszt, amennyire csak lehetséges.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy egy idegen nyelv, például az angol nyelv megtanulásához többre van szükség annál, hogy egy vélt vagy valós kötelezettséget teljesítsünk, vagy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak. 

A nyelvtanulást inkább a személyes érdeklődésnek és az őszinte vágynak kell vezérelnie, mint a külső nyomásnak. Alapvető fontosságú annak felismerése, hogy a nyelvtanulás nem pusztán annyit jelent, hogy jó jegyeket szerezzünk angolból a suliban, hanem azt is, hogy az érdemi kommunikáció és a személyes fejlődés elérése vezessen minket.

A nyelvtanulás útját azzal a szándékkal kell megközelíteni, hogy az ember könnyedén tudjon kapcsolatot teremteni másokkal, érzelmeket kifejezni, tapasztalatokat megosztani és különféle tevékenységekben részt venni. Arról van szó, hogy örömöt találjunk a folyamatban, és értékeljük a világgal való érintkezés lehetőségeit. 

Ezért a tanulásra való motivációnak inkább személyes törekvésekből és érdeklődésből kell fakadnia, mintsem mások elvárásai által teljesített kötelezettségből. Végső soron a nyelvtanulás igazi értéke abban rejlik, hogy képes gazdagítani az életünket és elősegíteni a másokkal való valódi emberi kapcsolatokat.